Személyes történet- a gyászról

Igen, egy újabb bejegyzés. Ez egyáltalán nem volt megtervezve, spontán jön, sajnos.

Most egy sokkal komolyabb témáról szeretnék beszélni, bár ezt nem nevezném beszélgetésnek, csak leírom mit érzek, mert úgy érzem, hogy ez megkönnyebbíti ezt az egész helyzetet.

Körülbelül 3 hónapja, elvesztettem az egyik általános iskolás osztálytársamat. Sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk,d e mivel nem voltunk túl sokan az osztályban, így egész közel álltunk egymáshoz. Viszont miután elballagtunk, már nem tartottuk a kapcsolatot, csupán köszönő viszonyba maradtunk. 

Felfoghatatlan volt számomra, először nem is hitem el , hiszen aznap még találkoztam vele, és egymásra mosolyogtunk, sok-sok év után. Hetekig nézegettem az oldalait, hogy mikor frissíti, d egy idő után rá kellet jöjjek, hogy már soha többé nem fogja.

Igazából, nem ez az igazi ok, amiért ezt a bejegyzést most létre hozom, hanem egy újabb dolog miatt, egy újabb ilyen tragikus esemény miatt.

Tegnap, hulla fáradtan ültem fel a buszra, és alig vártam hogy hazaérjek, mikor észrevettem, hogy a busz nem a szokásos irányba megy. Mivel nem volt ülőhelyem,és álltam így első sorból nézhettem, hogy mit történik. Csupán annyit láttunk hogy egy mentős kocsi áll az út közepén, behorpadt és betört szélvédővel, tőle pedig körülbelül 20 méterre egy bicikli fekszik. Azt hittem, hogy egy nénit, vagy egy bácsit ütöttek el, de nem tudom miért. Mindig rájuk gondolok. Valahogy nem hatott meg az egész dolog, hiszen szinte hetente ütnek el, és történik valami baleset a városunkba.

Viszont mikor ma reggel beléptem az iskolába, teljesen sokkba kerültem. Mindenhol síró lányokat, és fiúkat véltem felfedezni, akiket az aggódó tanárok vigasztaltak. Már ekkor éreztem, hogy valami nagy baj van. A választ az osztálytermemben kaptam meg. Megtudtam, hogy akit elütöttek tegnap, az a mellettünk levő osztály tanulója volt. Igaz nem ismertem, de köszönő viszonyba voltunk, vagy ha nem is köszöntünk egymásra mosolyogtunk. De már soha többé nem tehetem.

A szünetekben a szokásos ordibálások, és zsivajok helyett csak néma csend uralkodott. Mindenki a padlót fürkészte vagy csak bámultunk ki az ablakon.

Nem voltak túl komolyak az órák, és igazából semmit nem csináltunk. Csak ültünk,és gondolkodtunk, hogy mi történt.

Hogy ez akár velünk is megtörténhetett volna. Akár mi is lehettünk volna, és akkor ma nem ülnék egymás mellett. Ahogy ezeket a szavakat kimondtuk, akaratlanul is elsírtuk magunkat, és megöleltük egymást, és rájöttünk, hogy mi is számít igazából. Tegnap még azon izgultam, hogy mi lesz ha rosszul sikerül a faktos dogám, vagy mi lesz ha nem fog rám írni, de rájöttem, hogy ezek nem is bajok. Teljesen eltörpülnek az ilyenek mellett, és ezek nem is fontosak. Hanem ez fontos. AZ ÉLET!! Hogy minél jobban éljünk, és minél több emléket szerezzünk, mert nem tudjuk meddig élhetünk, nem mondják meg előre nekünk.

Mint már említettem, nem ismertem, de még így is fáj, hiszen nap mint nap láttam, egy közösségben éltünk. El se tudom képzelni, hogy mit élhet át a családja, a barátai, és az osztálya.

És hogy ezen valaha is túl fogunk lépni? Mindenképp,de előtte át kell hogy éljük ezt az egészet. Meg kell gyászoljunk. Senki se tudja, hogy ez pontosan mennyi ideig fog tartani, vagy hogy hogyan is csináljuk, de egyszer vége lesz.  Nem, hazudok, soha nem lesz vége, mindig is ott lesz a szívünkben, mindenkinek másképp. Valakinek úgy hogy a legjobb barátnője volt, valakinek úgy hogy a legkedvesebb tanítványa, és valakinek úgy, mint nekem, egy lány akivel egy suliba jártunk, és előtte volt még az egész élet.

És nem baj, ha holnap már nevetve vonulunk végig a folyosón, és nem gondolunk rá hátra lévő életünk minden egyes percében, mert az élet megy tovább, nélküle is. Nem tudunk semmit csinálni, hogy visszahozzuk az életbe, bármennyire is szeretnénk. Tovább kell élünk az életünket, nélküle. 

Tudom, a fele közhely amit leírtam, de igaz, és ez mindig is így lesz. Lesz olyan hogy olyat veszítünk el , aki közel áll hozzánk, de ez az élet. Nem csak jó dolgok történnek benne.

Nem lett a leghosszabb bejegyzés, és talán a legjobb sem, de úgy érzetem, ezt muszáj ki irnom magamból, hátha így könnyebb lesz nekem.

Nemsokára jelentkezem, remélhetőleg már egy jobb kedvű bejegyzéssel.

Milyen is fangirlnek lenni a való életben?

Ismét, egy kissé hétköznapinak tűnő témát hoztam, ami szerintem szinte mindenkit érint, hiszen szerintem, mindenkinek van olyan dolog, amit imád. Legyen az könyv, film, színész, vagy éppen egy banda.

A legtöbben szerintem ezt a fangirl-ös érzést ez nagyon hülyén néz ki leírva, na mindegy elnyomják, és nem nyilvánítják ki , mert félnek. Mint ahogy azt már tudhattátok, én is sokáig eltitkolta ezt, mert féltem, hogy mit fognak gondolni, de rájöttem, hogy ez hülyeség!!. Ha nekem az tetszik akkor ez, és én ezért vagyok más mint ők. Próbáltam olyan zenét hallgatni, könyveket olvasni , amiknek semleges a visszajelzés, de az nem én voltam, korán sem.

Szóval , bárki aki valamiért rajong, de fél, hogy mit gondol a környezete, kérlek, ne bújjon el. Legyen önmaga. Biztos lesz akinek nem fog tetszeni, de nem hinném, hogy úgy boldog lennél, hogy egy , úgymond burkot húzol magadra. Higgyetek nekem az a legjobb.

Vegyél olyan cuccokat, ragassz posztereket, hordj olyan ruhákat. Jó nem azt mondom, hogy minden egyes nap, de ha te úgy akarod csináld. Egy idő után, el kell fogadnia a környezetednek, hogy te ilyen vagy, és még ezen akkor se tudnak majd változtatni, ha vernek is. jaja, nem vagyok túl jó a hasonlatokban

És hogy mi van az utálókkal? Szarjátok le őket. De tényleg. Ezer százalék, hogy lesz egy pár, de  csak fogadd el őket, ennyi. Ne is foglalkozz velük. 

A cikk, najó nem cikk, hanem ki szösszenet második részében egykét tipikus dolgot fogok felsorolni, amik nap, mint nap megtörténnek velem.

1. Amikor a közösségedben kimondja valaki,azt amiért rajongsz és mindenki feléd fordul.

2.Amikor az egész családod tudja, hogy milyen vagy.

3. Amikor meglátsz egy fangirl pajtit.

4. Amikor meglátsz egy új képet, meghallasz egy új zenét, vagy bármi új dolgot látsz rajongásoddal kapcsolatban.

5. Amikor egyszerűen csak rád jön a fangörcs.

Hát, remélem mindenki magára ismert egy-két esetben, én például teljesen ez vagyok.


Szóval, igazából ezzel a az egésszel, csak azt akarom elérni, hogy vállaljátok fel magatok. Vállaljátok fel, hogy miért rajongotok, és ne hagyjátok, hogy elnyomjanak. jó ez most közhely. de na , nekem szívügyeim az ilyen dolgok

5 dolog az életben amitől migrént kapok(de komolyan!!)

Az előző poszthoz képest, amit teljese sokkban, és zavart elme állapotban pötyögtem be, ez kicsit najó,nagyon  nyugodtabb lesz, de lehet hogy nem, de az biztos, hogy a szokásos összevisszaságot fogjátok érzékelni, de higgyétek el , rajta vagyok az ügyön, hogy ez változzon.

Mint azt már címből is tudhatjátok, egy kis listával készültem mára, mégpedig olyan dolgokról, amiket személy szerint ki nem állhatok.

Úgy érzem, hogy páran majd magatokra fogtok ismerni egy pár ponton, legalább gondolom, bár nem is ismerlek titeket, de mindegy nem értem miért írok le ilyeneket ehh.



1.Ha nem köszön olyan, aki ismer.

Szerintem ezt a helyzetet nem kell senkinek se bemutassam. Most nem arról beszélek, hogy olyan nem köszön, akit így látásból ismerek, és körülbelül csak egymást nevét tudjuk, hanem azokról akivel régen jóba voltál, szinte napi szinten beszéltél, de most már nem vagytok jóba. Hahó. Attól még ismerjük egymást, és illene köszönni. Jó, persze van olyan amikor nem veszünk észre valaki, de ha még szemkontaktust is váltunk, na az , nagyon fel tudja cseszni az agyamat.



2.Amikor nincs itthon csoki.

Khm, igen. EZ elég furcsán hangozhat, de igen Egyszerűen imádom a csokit, nagyon, de nagyon. Nincs olyan nap, hogy ne egyek meg legalább egy kis kockát, vagy valami kis pralinét. És amikor nincs itthon csoki? Hát akkor inkább senki ne szóljon hozzám, de komolyan. Olyan szinten ideges tudok lenni, hogy mindenkinek beszólogatok, vagy éppen az ellentettje, egy szót se szólok. De szerencsére ez nem nagyon szokott előfordulni, de ha igen, a hajamat tépem.



3.  Ha nincs kimosva a kedvenc ruhadarabom.

Igazából nem csak a kedvenc felsőről van szó, hanem azokról a ruhákról amiket fel szeretnék venni. Általában ilyenkor reggel elkezdem mondani anyának, hogy miért nincs kimosva, ő meg elkezdeni mondani, hogy már este meggondolhattam volna, hogy mit fogok felvenni. Ugye ez nem csak nálam van így? Na de, visszatérve, egyszerűen utálom amikor nincs kimosva, és nem tiszta. Most éppen a nemrégiben megjött pulcsim(igen, khm Justinos) a kedvenc ruhadarabom, és igen, nincs kimosva. ÁHH.



4. Amikor nem kérnek bocsánatot.

Biztos már mindenkivel megtörtént az az este, hogy valaki rá lépett a lábára egy zsúfolt helyszínen, vagy meglökte, és nem kértek bocsánatot Tudom, ez nagyon hülyén hangzik, de egyszerűen fel megy a pumpa bennem. Legalább egy bocs-t vágjon oda, nem kell nekem itt körmondatokat írni, vagy legalább legyintsen, vagy küldjön füst jeleket, vagy valamit. Szerintem ennyit mindenki megérdemel.




5. Utálom, a tökéletesnek látszó embereket.

Csak képzeljetek el egy lányt, aki szép. Aki kitűnő. Akinek van szociális élete, és emellett még párkapcsolata. Na most kérdezem, hogy hogy a faszba lehetséges ez? Mivel én olyan suliba járok, aminek 75%-a lány, akad egy pár ilyen, és nagyon nem értem őket. Hogy tudnak mindent összeegyeztetni, de komolyan. Robotok, vagy mi a franc? Persze ők se tökéletesek, de nagyon nem bírom őket. bár lehet hogy csak irigy vagyok, kitudja.

Amikor nem bírom tovább, és az egész napot végigbőgöm - avagy Justin Bieber a szomszédos országban.

Jó, higgyetek nekem, de most tényleg, nem akartam már a második bejegyzésemet róla írni, de egyszerűen nem bírtam ki. De tényleg nagyon próbálkoztam, de nem ment.

Előre szólok, hogy fogalmam sincs, hogy igazából miről is fog szólni ez a bejegyzés mert remegő kezekkel írom, és teljesen össze vagyok zavarodva ebben a pillanatban igazából állandóan de idk.

Na, szóval először is kezdeném azzal, hogy ma azaz 2016. november 8-án csak 449km-re tartózkodik tőlem az életem értelme. És most jöttök ti azzal a kérdéssel jogosan hogy miért nem 0km-re? Hogy én miért nem vagyok ott, és miért itt, ebben a kicseszett blogban sírom ki magamat, és írom le mit is érzek? Hogy miért nem ezt egy körülöttem lévő embernek mondom el, aki segítene vagy valami?

Ez csak pár kérdés, amit szerintem ti feltesztek magatokban, de sajnos nem vagyok gondolatolvasó.

Szóval miért is nem vagyok ott? Miért is nem csápolok az első sorban?

Ehhez sajnos vagy nem sajnos el kell meséljem, hogy miért is van ő az életemben, és hogy is lépett be Ő.

Előre is figyelmeztetlek, titeket , hogy lehet hogy nagyon zavaros lesz, és összecsapott, de egyszerűen nem tudok lenyugodni, csak úgy kavarognak bennem az érzések. Biztos nektek is volt már ilyen, hogy szinte nem tudtok egy helyben egy dolgot csinálni, és egyszerűen nem tudtok lenyugodni, és csak gondolkodtok, és gondolkodtok. Jár az agyatok, és egyszerűen nem tud leállni.

Justin Drew Bieber-t mindenki ismeri a világon, ezt  bátran ki merem jelenteni. És mindenkinek meg van a véleménye róla, és szerintem két nagy táborra lehet osztani az embereket. Van aki utálja, és van aki szereti. Nem, nem azt mondom, hogy van akinek nincs véleménye, de ez a srác, higgyétek el annyi érzelmet tud kiváltani az emberből, hogy csak na.

Azt már előre elmondom, hogy én Directionernek vallottam magam, egészen 2010-től 2014-ig, de rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz. Mert én csak a zenéjüket szerettem, nem azt amik ők. Soha nem olvastam utánuk, szinte semmit sem tudtam róluk, viszont volt egy személy, akinél ezt csináltam. Igen, igen jóra gondoltok.

Pontosan emlékszem arra  a pillanatra amikor először megláttam az MTV-n a One Time videóját. Bár csak 9 éves voltam, már akkor kijelentettem,hogy ez cuki . Ez az egész. A videó, és maga  a fiú is.

Éjjel-nappal azt a számot hallgattam, de utána, mintha megszánt volna. Persze nem szűnt meg, de valahogy nem hallgattam. Tudtam, hogy létezik, de könyörgöm 9-10 éves voltam, és sajnos akkoriban lett csak internetünk, és a számítógép előtt is a nővérem ült éjjel-nappal.

Szóval, utána újra olyan 2012 körül lettem figyelmes rá, amikor kijött a Believe, és én tényleg szerettem, de valahogy az ismerőseim, barátaim ezt nem vették túl jó néven, állandóan buzizták, meg ilyesmi, szóval abbahagytam a hallgatását, ami kétségtelenül egy orbitálisan nagy hiba volt, és ha visszatekerném az időt, biztos máshogy cselekednék, de sajnos nem lehet.

Még mindig a szemem előtt van, amikor anyával voltunk ketten itthon, én éppen a konyhába voltam, ő pedig a tévét nézte, és egyszer csak szólt, hogy menjek oda.Ez 2014.január 23-án volt, azon a napon amikor letartóztatták. Nem éreztem, semmit, csupán csalódottságot, de azt nagyon. Bármennyire is nem voltam fan, valahogy sajnáltam, és segíteni akartam neki, de nem lehetett.

És akkor el is érkeztünk 2015-höz, pontosabban márciushoz. Valahogy újra rábukkantam, és állandóan az ő dalait hallgattam, és egyszerűen nem álltam le és nem is akartam. Szép lassan bele estem. De teljesen. Ő lett a mindenem és azóta is ő.

Ma már szerencsére a környezetem is jobban fogadja, és már a családom is megimádta ezt a kis cuki fejet.

Talán ha nem lettem volna olyan helyzetbe érzelmileg mint akkor, akkor lehet hogy nem lett volna ez. De most már csak örülök ennek tényleg. És üzenem annak a hülye fiúnak, hogy örülök, hogy ezt tette velem. Hiszen enélkül nem találtam volna rá.

Most szerintem kiakadna a a betűr korlát, ha leírnám miért is imádom,és igazából már most mindjárt bőgök, mi lenne ha még le is írnám.

Képzeljétek, egyszer leírtam, és két oldalas lett. Szóval inkább most ezt hanyagolom.

Így visszaolvasva elég kaki bejegyzés lett, de még is publikálom, mert én ez vagyok.Egy kapkodó szétszórt, és célokkal teli lány.

És hogy ki ad nekem célt?

Azt úgy hiszem, hogy már tudjátok.!
De azért leírom  a biztonság kedvéért.

Justin Bieber

Nincs olyan hogy jó tanulás!!4!

Őszinte akarok lenni veletek,szóval igazából nem ezt a bejegyzést szántam elsőnek, hanem egy olyasfajtát amiben leírom,hogy miért éppen a Célttalált lélek a blog neve, de végül rájöttem, hogy annak még egyáltalán nem jött el az ideje, és egy olyan témával akartam foglalkozni, ami nem olyan unalmas, és végre talán elmondhatom, hogy mit is gondolok igazából. szeretek 4soros mondatokat írni

Na, amint olvashattátok a címben, ma a tanulásról fogok beszélni igazából írni,de idc. Az interneten, és úgy igazából mindenhol találsz a világban egy csomó olyan feliratot, hogy hogyan is kell tanulni?

Na szerintem ez a mondat már az előtt megbukott mielőtt elolvastátok volna, mert nincs olyan hogy jó tanulás!4!

Mindenki úgy tanul , ahogy akar, ahogy tud, és minden személy magának kell elsajátítsa a saját módját, rutinját, hívjuk bárminek is. Jó, persze, azzal egyetértek, hogy ha az ember utána olvas ennek az egész dolognak, és kirpóbál egy-két módszert az tök jó, de nem vagyunk egyformák. Mindenki más és más, és mindenki máshogyan tanul.

Évekig nézegettem a különböző cikkeket, youtube videókat, hogy hogyan is kell tanulni, de nálam valahogy egyik se vált be, és még a mai napig se tudom teljesen hogy hogyan tanuljak. Van amikor az jön be , hogy leírom az egészet, így megjegyezve a legtöbbet, és utána már csak párszor átolvasom, de ez rohadt idő igényes. Amikor nincs időm, vagy kedvem, akkor csak olvasom, és próbálom memorizálni. Sajnos nincs külön szobám, vagy is van, de ilyen galériás,szóval bármit csinálok, mindenki hallja, szóval ha van valaki otthon akkor már eleve lőttek annak, hogy felmondjam, mert nem szeretném ha hallják, de ha nincs senki ritka eset akkor úgy csinálom.

De, hogy legyen is értelme ennek a bejegyzésemnek, és ne csak az én unalmas, értelmetlen monológomat olvassátok, most össze gyűjtöttem nektek pár technikát, bár én még mindig azt mondom, hogy ezekkel nem fogjátok megváltani a világot, csak csupán kis segítséget nyújtanak.

1. Vizuális típusú tanulás

Na szóval, ez arról szól, hogy amit meg kell tanulni, bárhol is legyen az könyvbe, füzetbe, atlaszba, függvénytárba, bárhol, azt megjegyzed. De , persze könnyedén ezt csak a vizuális típusú embereknek megy, ha nem vagy az, szerintem ne is próbálkozz, nem fog menni.

Na tehát, ez úgy működik, hogy az agyad átalakul úgy mondván egy fényképezőgéppé, tehát lefényképezed vele, hogy mi is van ott , és már meg is jegyezted a dolgokat, és amikor a dolgozatban van egy kérdés, akkor nem a választ keresed, hanem azt hogy az oldal melyik oldalán volt.

Persze ez a "fényképezés"nem egy másodperc, hanem nagyon sokszor át kell olvasd, hogy megjegyzed, de mint már mondtam ez csak a vizuális típusú embereknek válik be.

A vizuális típusú tanulásnak, van egy másik iránya is szerintem, mégpedig az amikor különböző színes dolgokkal, kihúzzuk a dolgokat, vagy cetliket ragasztgatunk oda ahova fontos. Minden második amerikai back to school videó erről szól, szóval szerintem mindenki tudja hogy hogy is megy ez.Annyit hozzá fűznék, mint személyes vélemény, hogy nekem ezek a dolgok mindig csak az első héten mennek, utána mindig elfelejtem/megunom a dolgot.

2. Auditív típusú tanulás

Ez az a tanulási forma, ami nagyon sok embernek bevált, de nagyon soknak be is fuccsolt. Ez az amikor hangosan olvasod fel amit éppen meg kéne tanuljál.

Én amikor ezt csinálom, a legtöbbször strigulákat húzok minden egyes felolvasás után, hogy tudjam, hogy körülbelül mennyiszer kell elmondjam az anyagot, ahhoz hogy meg is jegyezzem. Úgy szoktam, hogy úgy nagyjából ötször felolvasom, és aztán olvasás nélkül el kezdem mondani a dolgot, és ha megakadok csak belepillantok, majd végül addig-addig mondom, amíg nem kell belepillantom. Igen,ez elég időigényes, de mikor nem az a tanulás???

Na, szóval ez lett volna az én első igazi bejegyzésem igen,leszámítjuk a bevezetőt, mert az semmi.

Remélem, volt azért akinek tetszett, de persze olyannak akinek nem is. Ha bármi, akár egy szó hozzáfűznivalótok van a témához, vagy csak úgy random írnátok valamit, tegyétek a poszt alá.

A szokásos bevezető, mert az mindig kell

Még mielőtt bárki elkezdené elolvasni, ezt az izét, amit bevezető képen szántam, elmondom, hogy nem vagyok túlságosan összeszedett lány, és talán ez nem mindenkinek fog tetszeni.(nem lehet mindenkinek jó stílusa, na)

Az első bejegyzésben általában leszokták írni, hogy miért hozták létre a blogot, mik lesznek rajta, milyen gyakran lesznek bejegyzések blahblahblah..

Na , szóval nekem már az elsőnél megbukott a dolog, mert tényleg, de komolyan, nem tudom miért hozom létre. Talán csak én is akarok egy olyan blogot, ahol nincs megszabva, hogy mikor legyen bejegyzés, és bármiről írhatok, amiről csak akarok. És talán ez a legjobb az egész dologban, az irói szabadság. jézusom, irói szabadság?milyen szavakat használok

Ezen a blogon egész sok mindent meglehet majd találni, csináltam egy pár modult is, bár még nincs cikk, de azért megcsináltam.ez eléggé értelmetlen mondat,na mindegy.

Ja, szóval nem tudom mi mást mondhatnék. Ha tetszik a szétszórt,pesszimista és néha idegesítő stílusom, akkor iratkozz fel, vagy csinálj bármit, hogy lásd állandóan a bejegyzéseimet.

Nemsokára érkezik is az első bejegyzés, bár még fingom sincs(amúgy nem beszélek csúnyán,á dehogy) , hogy miről lesz, de majd megtudjátok, vagy nem.

Na, nem is akarom szaporítani a szót, szóval búcsúzásképpen beszúrok egy képet.

C'est La Vie